Márciusban mindig felgyorsul nálunk a munka, mert a húsvéti rendelések már februárban befutnak, és onnantól hajnali ötkor kezdünk. Ez az az időszak, amikor a műhelyben nem beszélgetünk sokat. Mindenki tudja a dolgát, szól a rádió, a tésztagép megy, és estére annyira elfáradunk, hogy a búcsúzás is elmarad. Amikor visszagondolok azokra az évekre, mindig ez a tempó jut eszembe először. Utólag ez volt a legjobb takaró minden fölött.
A kolléganőm nyolc éve dolgozott velünk, és a szakmai része soha nem volt kérdés. Pontos volt, gyors, a krémjei mindig ugyanolyanok lettek. Ha valaki akkor megkérdezi tőlem, hogy van-e a csapatban bárkinek gondja az itallal, habozás nélkül nemet mondok. Nem azért, mert titkolóztam volna, hanem mert tényleg nem láttam semmit.
Utólag persze eszembe jut néhány dolog. Hogy a hétfők nehezebbek voltak, hogy a szabadságait sosem előre tervezte, hogy egy idő után nem jött el a céges vacsorákra. Ezek külön-külön semmit nem jelentettek. Egy cukrászdában a hétfő reggel amúgy is nehéz.
Az egészet egy februári betegállomány hozta felszínre, és onnantól már nem lehetett visszatenni a helyére.
Amikor kiderült, hogy évek óta tart ez így, az első reakcióm a hitetlenkedés volt, a második pedig a szégyen. Az járt a fejemben, hogy én ezt hogyan nem vettem észre, hiszen minden áldott nap ott álltunk egymás mellett a pultnál. Egy ismerősöm ajánlott akkor néhány szakmai olvasnivalót, és ott értettem meg, hogy a kérdésem eleve rossz volt.
A felepulok.hu blogján olvastam el először a betegség szakaszainak leírását, és ott találkoztam azzal a típussal, amit szinten tartónak neveznek. Ő az, akinek a tűrőképessége évek alatt olyan magasra nő, hogy az ivás alig látszik rajta. Az italozás beépül a napokba, a viselkedés nem változik feltűnően, és pont ezért nem ismeri fel a környezete. A szakmai leírás szerint az ilyen helyzetben sokszor maga a háziorvos sem gondol az ivásra, mert a magas tűrőképesség miatt a beteg egyáltalán nem tűnik érintettnek.
Ott derült ki számomra az is, hogy a kóros ivás szakasza nőknél átlagosan öt-nyolc évig tart, mielőtt alkoholbetegségről beszélünk. Ez az az időszak, amikor még minden magyarázható a munkával, a fáradtsággal, a gyerekekkel. Nyolc év pedig egy munkahelyen nagyon hosszú idő ahhoz, hogy senkinek ne tűnjön fel semmi, és mégis pontosan ez a jellemző.
Amikor később rákerestem arra, amit addig én is kerestem volna, vagyis hogy hogyan néz ki egy alkoholista nő arca, a szakmai anyagban nem vonásokról volt szó. Hanem arról, hogy a jelek akkor válnak láthatóvá, amikor valaki egy ideig nem jut italhoz, és megjelenik a türelmetlenség, a rosszkedv meg az alvászavar. És olyan testi következményekről, amiket senki nem köt automatikusan az iváshoz, például a szívritmuszavarról vagy az emésztési panaszokról.
Ma már azt gondolom, hogy az alkoholista nő arca azért olyan gyakori keresés, mert kívülről is elvégezhető vizsgálatnak tűnik. Nem kell kérdezni, nem kell kockáztatni egy kínos beszélgetést, elég megnézni valakit. A valóságban viszont pont ez a legmegbízhatatlanabb módszer, és aki erre vár, az évekig fog várni.
Ez a felismerés egyébként nemcsak engem mentett fel, hanem a hozzáállásomat is megváltoztatta. Addig azt hittem, hogy a figyelmes ember észreveszi a bajt, és aki nem veszi észre, az felelőtlen. Ma inkább azt gondolom, hogy a figyelem kevés, ha rossz helyen keresünk.
A kolléganőm egy bentlakásos programba került, ahol négy hetet töltött, és ahol a segítők maguk is felépülők. Nem tudom pontosan, mi zajlott ott, mert erről nem szoktunk beszélni, és nem is kérdezem. Azt viszont látom, hogy azóta másképp van jelen. Visszajött dolgozni, és a hétfő reggelek is olyanok lettek, mint a többi nap.
A műhelyben ma is szól a rádió, és tavasszal ugyanúgy hajnali ötkor kezdünk. Csak azóta van egy szokásom, amit korábban nem ismertem: néha megkérdezem valakitől kétszer is, hogy tényleg jól van-e. A felepulok.hu blogján olvasott oldalak óta tudom, hogy egy ilyen kérdés nem tolakodás, és hogy a válasz sem mindig az elsőre kimondott mondat.